Chapter 27

  Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda: 

  Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet, 

  Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban; 

  Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot! 

  Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom. 

  Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. 

  Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok. 

  Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét? 

  Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá? 

  Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent? 

  Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el. 

  Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?! 

  Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek: 

  Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem. 

  Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják. 

  Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat: 

  Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik. 

  Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó. 

  Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen. 

  Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar. 

  Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl. 

  [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl. 

  Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.